Prológus

A szobámban ülök, és folyamatosan arra gondolok, mi lesz a választási ünnepség után. Holnap után. Holnap után az egész életem megváltozik, és csak remélni merem, hogy a jó irányba. Itt hagyom az Önfeláldozó szüleimet, és a Műveltek csoportjához csatlakozom. Soha nem éreztem magamnak a tizenhat évemen keresztül a jelenlegi csoportom. Nem értem, miért ennyire maradiak, és földhözragadtak az itt élő emberek. A tükröket elrejtik, és ha egyszer belenézhetünk, akkor se több mint harminc másodpercre. Állítólag meglátjuk benne a hiúságot. A csoportnélkülieket folyamatosan ellátjuk, de ahogy segítünk nekik, a lelkivilágunk összeroppan, mikor meglátjuk, mekkora nyomorban élnek.

Hirtelen kopogtak, én pedig az ágyam alá söpörtem a könyveimet. Titkolom, hogy mennyi lexikonom, szótáram, és kódexem van. A szüleim, (mint bármi mást) ezt sem helyeselnék, ha megtudnák. Végtelen nagy tudásszomjjal rendelkezem, amit próbálok folyamatosan csitítani. Miután az összes könyvet elrejtettem, apám benyitott a szobámba. Ismét egy szürke vászon inget, és egy ugyan ilyen színű bőszárú nadrágot viselt. Minden csoportnak meg van a saját színe. Az Önfeláldozóké a szürke, a Bátraké a fekete, a Barátságosaké a piros, és a sárga, az Őszintéké a fekete és a fehér, és nem utolsó sorban a Művelteké a kék. A legutóbbiak állnak hozzám a legközelebb. Mindig is vágytam a hatalomra, és a Művelteknél ezt megszerezhetem. Holnap után. Ez a két szó vészjóslóan vízhangzott a fejemben.

-          Szervusz fiam! – köszönt apám, majd becsukta maga mögött az ajtót – Félsz? – kérdezte

-          Mitől kéne? – kérdeztem vissza. Nem szeretném neki bevallani, hogy halálosan rettegek a méréstől, és a beavatási naptól is

-          Nem kell aggódnod. Teljesen mindegy, hogy mi jön ki a vizsgán. Te dönthetsz majd a választási ünnepségen. – bólintottam - teljesen mind egy, hogy mit választasz holnap után, mi szeretni fogunk. – mondta halkan, majd kiment a szobámból, én pedig leroskadtam az ágyamra

A szívem azt diktálja, hogy a Műveltek tálába csöppentsem holnap a vérem, de az eszem azt, hogy ne adjam fel mindenem az ismeretlenért. Maradnom kellene a szüleimmel. De nem tudom megtenni.

Az ágyam alól előhalásztam egy kódexet, és olvastam. Mint minden este. Ha a Művelteket választom, akár izgalmassá is válhat az életem, de ha maradok az Önfeláldozóknál, akkor minden napom monoton lesz. Én ezt nem akarom!

-          Caleb drágám gyerek! Kész a vacsora! – kiáltotta fel anyám, én pedig kiléptem a szobám ajtaján, és lesétáltam a lépcsőn

Ahogy leértem, a szüleimet pillantottam meg elsőnek, majd a húgomat, Beatris-t. Odaszaladtam apám mögé, és kivettem a kezéből a tálat, amiben az ételünk volt. Leültünk, majd egy ima után néma csöndben megvacsoráztunk. Soha nem bántam, hogy a vacsorák ennyire némák, mert ilyenkor tudtam a legjobban gondolkodni. És amúgy se beszélhettem volna az asztalnál. Még a húgom se, a szabályok szerint. De ő szereti megszegni a szabályokat. Vacsora közben csak a szüleink beszélgetését hallgathattuk volna, de akkor is csak azt, hogy apám szidja a Művelteket. Soha sem értettem, mi velük a problémája. A Műveltek tökéletesek.

-          Caleb! Ugye emlékszel, hogy ma rajtad a sor a mosogatásnál? – kérdezte anyám mosolyogva

-          Persze anyám! – válaszoltam neki

Mindenki elment lefeküdni, de én még a tányérokat súroltam. Miután elmosogattam, felbaktattam a sötétben a lépcsőn, és beléptem a szobámba.

Aznap este úgy dőltem le aludni, hogy tisztában voltam azzal, hogy melyik csoportba szeretnék tartozni.

Már kora reggel kipattant a szemem az idegességtől. Attól, hogy este eltudtam dönteni alvás előtt, hogy melyik csoportot fogom választani, attól még a mai vizsgán eredményként más jöhet ki. Kopp kopp kopp hallottam az ajtómon át beszűrődő kopogást.

-          Tessék! – kiáltottam ki, majd édesanyám lépett be a szobába, odalépett az ágyamhoz, és homlokon csókolt, majd köszöntött.

-          Jó reggelt Drágám! Hogy aludtál? – kérdezte, és leült az ágyam szélére. Haja, mint mindig, most is egy tökéletes, de visszafogott kontyba volt felfogva. Az Önfeláldozók szürke szoknyája, és blézere volt rajta. Gyönyörű volt, attól, hogy próbálta elrejteni ezt az adottságát.

-          Hát… Nehezen. Nagyon izgulok a mai vizsga miatt. – mondtam, és ráemeltem a tekintetem, amit eddig anyám paplant simogató kezén pihentettem.

-          Nem kell aggódnod. Ez semmit sem dönt el. Holnap a teljes döntési jog a kezedben lesz. Te fogod majd eldönteni, hogy melyik csoportba szeretnél tartozni. – mondta, én pedig felfedeztem valami mást a szemében. Szerintem sejtette, hogy nem maradok ebben a csoportban, míg mikor apámmal beszéltem, az ő szemében a teljes bizonyosságot véltem felfedezni afelé, hogy az Önfeláldozók csoportjában fogok maradni.

-          Rendben. Köszönöm. – mondtam halkan, de mintha egy megafonba beszéltem volna, olyan hangosan hallatszódott a már - már néma szobában. Akkor anyám felállt, megigazította a szoknyáját, és kiment a szobámból.

Sok időbe telt, mire képes voltam rávenni magam, hogy elkezdjek öltözködni. A gondolataim mindig visszatereltek a holnapi választási ünnepségre. Mikor már sikerült felvennem a szürke ingem, és nadrágom, akkor édesanyám kiabált fel a konyhából, hogy menjek reggelizni. Akkor kinyitottam a szobám ajtaját, és halkan lesétáltam a lépcsőn. A csoportom úgy gondolja, hogy tilos hangosan lejönni a lépcsőn, ugyanis az a lent tartózkodók figyelmét rád terelné, és ez kínos lenne. Soha nem értettem a szabályaikat. Akarom mondani, szabályainkat. Még ide tartozom. Még egy napig.

-          Caleb! Siess! Mindjárt indulnotok kell! – rivall rám apám, mire én gyorsan leülök a székemre, és elkezdünk enni

Miután megettük a reggelinket, elindultunk az iskola felé. A buszúton a gyomrom folyamatosan kavargott, a térdeim remegtek, és a homlokomról patagzott az izzadság, mégis, mikor a húgom rám nézett, bíztatóan mosolyogtam neki. Ő nem omolhat úgy össze, mint én. Ő nem.

A következő eseményekre már egyáltalán nem figyeltem, ugyanis arra gondoltam, hogy el ne ájuljak véletlen. Valószínűleg, nem a Bátrak csoportja fog kijönni. A következő emlékképem, mikor már az ajtók előtt állunk, és én biztatóan rámosolygok Beatris-ra.

Belépünk az ajtón, és amit először pillantok meg, az a vizsgáztatóm. Egy fehér bőrű, körül-belül száznyolcvan centiméter magas, szőke hajú, borostás férfi ül egy műanyag széken. Bíztatóan rámosolygok, én pedig erőt veszek magamon az első lépés megtételére. Bemutatkozik, majd utasít arra, hogy üljek bele a székbe. Engedelmesen beleültem, és egy tűt szúrt a nyakamnál lévő egyik artériába. Hirtelen, egy üres szobában találtam magam.

A szobában mindenhol tükrök voltak, így több ezer példányban láthattam magam. Közelebb léptem az egyik tükörképemhez, és tüzetesen megvizsgáltam az arcom. Falfehér volt a bőröm, a szemem az idegességtől csillogott. A halántékomon két izzadságcsepp versenyzett, hogy ki ér le hamarabb az államhoz. Hirtelen egy férfi hangját hallottam.

- Válassz! – utasított, mire én automatikusan a hús felé nyúltam. Soha sem vonzott a harc, így a kést inkább békén hagytam.

Fogtam a húst a kezemben, és próbáltam kideríteni, vajon milyen állat halt meg azért, hogy én ezzel most kezdjek valamit. A hátam mögül egyszer csak őrületes morgást hallottam, mire egy száznyolcvan fokos fordulatot vettem. Mikor visszanyertem az egyensúlyom, egy kutyával találtam magam szemben. Pontosabban egy hím Rotweilerrel. Szemfogai felém meredeztek, a fülét kiegyenesítette, hogy minden apró neszt meghallhasson. Egyből letérdeltem, hogy a szemünk egy magasságban legyen, és felé dobtam a marhahúst. A kutya előszeretettel ráugrott, és elkezdte szétmarcangolni. Miután elpusztította rám nézett, és a szemei már barátságosan csillogtak. Majd hirtelen meghallottam egy kislány kiáltását.

Kuta! Kuta…!

A kislány elmosolyodott, majd elkezdett szaladni a fenevad felé. Én automatikusan elé ugrottam, mikor a bestia megpróbált rávetődni. A kutya eltűnt, és vele együtt a kislány is, én pedig felébredtem.