4, utolsó rész.

Sziasztok! Bocsánat a késésért, de nem volt időm, se ihletem. Pediug már egy jó ideje itt csücsült a gépemen félkészen ez a rész is. Most egy jó darabig ez lesz az utolsó rész, ugyanis csak ősszel szeretném újra megnyitni ezt a blogom. Kicsit helyrehozom. A részeket újraírom, jobb, szebb képeket fogok gyűjteni, és gifeket fogok keresgélni. A design-t is megcsináltatom szebbre, mert rájözttem, eléggé elrontottam, mert alig lehet látni (legalábbis az én monitoromon) a betűket.Remélem nem baj. Egyből ki fogom rakni, ha megnyílt újra a blog.Addig is jó olvasást.
Puszi: Lydia

----------------------------------------------------------------------------------

Reggel, kimondottan kényelmetlen volt megmozdulni, ugyanis Jeanine pamlaga nagyon divatos, és modern, de elképesztően kényelmetlen, így sajgó nyakkal ittam Jeaninnel a kávém.

-         Elég rosszul nézel ki. – mondta, miközben próbálta visszafojtani a nevetését.

-         Én még így is elképesztően festek. – mondtam neki vigyorogva, majd megcsókoltam, ami után mondjuk sajgott a nyakam, de teljesen megérte.

-         Kimentselek a munkából? – kérdezte, miután ajkaink elváltak.

-         Nem kell. – mondtam. Nem akartam bajba sodorni, hogy állandóan engem kell kimentenie. Jeanine felállt, és a hátam mögé ment, majd elkezdte kimasszírozni a nyakamból a görcsöt. Vagy mi volt a nyakammal. Miután befejezte, egyáltalán nem fájt a nyakam. Mikor már ment volna el, nyaka köré fontam a kezem, ezzel jelezve, hogy maradjon még, mire száját az enyémre tapasztotta. Egyből utána pedig kibújt a karjaim alól, és bement a fürdőbe.

Míg Jeanine a fürdőben készülődött, én próbáltam helyrehozni a külsőm. Miután mind a ketten elkészültünk, kézen fogva elsétáltunk, a laborba, hogy folytassuk a szérum elkészítését. Már nem kellett sok, hogy sikerüljön. Miközben dolgoztam, észre se vettem, hogy Jeanine kiment a laborból, mindenestre egy Barátságos lánnyal tért vissza. A lány maximum tizenöt éves lehetett. Sötét bőrén szinte világított a sárga blúz, és az ugyan ilyen színű szoknya. Göndör haját megpróbálta befonni, ami, nem igen sikerült. A tekintetén látszott, hogy nem önakartból van itt.

-         Caleb! Ő itt Monica! – mondta nagy mosollyal Jeanine, mire kezet ráztam a lánnyal.

-         Melissa. – morogta az orra alatt a lány. Jövőre biztos csoportot vált. Valószínűleg a Bátrakhoz fog kerülni, hisz elég mogorva lányka.

-         Rajta fogjuk először tesztelni a szérumot. – mondta Jeanine, mire egy újabb gondolat kúszott az agyamba. Vagy nem akarja megélni a választási ünnepséget.

-         Drága Melissa! Feküdj oda, kérlek! – mondtam neki, és az egyik hófehér kísérleti ágyra mutattam, mire ő szó nélkül rádobta magát. A kis narancssárga folyadékkal teli fecskendővel odasétáltam hozzá, és a nyakához illesztettem, majd belefecskendeztem, Jeanine pedig a kezelő panelhez lépett.

Ott elkezdett valamiket nyomkodni, mire a Barátságos lány felült, és üveges tekintettel rám meredt, majd megfogott egy előre kikészített fegyvert, és a golyót belerepítette az ablaküvegbe, ami millió darabra tört. Mikor Jeanine-re néztem, magabiztosan rám mosolygott. El voltam ragadtatva. Sikerült elkészítenem. Jeanine kikapcsolta a szérumot, mire visszatért az élet a tinédzser szemébe. Ugyan olyan közönyt véltem felfedezni a mimikájában, mint pár perccel ezelőtt.

-         Na most, drága Mary! A szüleidnek erről semmit sem mondhatsz. Rendben? – kérdezte Jeanine, mire Melissa újra csak elmorogta a nevét, majd bólintott egyet. A fejemet adfom rá, hogy Bátor lesz!

Miután Jeanine kikísérte a kocsihoz az alanyunkat, én ismét a gépekhez fordultam, és tökéletesítettem a szérumot, bár, már nem volt rajta mit változtatni.

Másnap Jeaninnel mentem, mikor a Bátrakhoz szállítottunk számítógépeket, adóvevőket, és a mérget. Titkon reménykedtem egész út alatt, hátha megláthatom Beatris-t. Miközben Jeanine átadta Ericnek a szállítmányt, én a kocsiban maradtam és szemlélődtem. A tekintetem felvándorolt a tetőre, ahol a húgom, és egy tinédzser srác álltak. Viszonylag közel álltak egymáshoz, aminek mondjuk nem örültem, de úgy tűnt, semmi sincs köztük. A fiú elég távolságtartóan beszélt Beatrishez. Szerencsére, a szérumot jól becsomagoltuk, így nem láthatták, hogy ide hoztuk. De miért ide? A felismerés olyan erősen vágott arcon, hogy meg kellett kapaszkodnom a kocsi ülésében, nehogy elboruljak. A Bátrakat használják fel, ahhoz, hogy az Önfeláldozókat a lemondásra kényszerítsék. A húgom veszélyben van, és nem tehetek ellene semmit. Én kevertem veszélyes helyzetbe. Mikor újra a tetőre pillantottam, már nem voltak ott. Valószínűleg elmentek reggelizni.

A visszavezető úton próbáltam nem kétségbe esett arcot vágni. Szerintem elég jól ment, ugyanis senki sem kérdezte meg, hogy jól vagyok – e. mikor visszaértünk, mondtam Jeaninnek, hogy az úton rosszul lettem, most visszamennék a szobámba, mire szomorúan bólintott, majd jobbulást kívánt. Nem bírtam volna ott maradni, így egész nap tétlenül feküdtem az ágyamban, és néztem a plafont. Rettegek a holnaptól. Holnap fecskendezik be a szérumot a húgomba. Akár szerencsének is mondhatnám, hogy semmi veszélyes anyagot nem kevertünk bele. Jeanine még használni akarja a Bátrakat, így nem tetetett bele mérget. Szerencsére. De akkor már a húgom nem lesz ott. Nem hagyom, hogy még egyszer veszélybe kerüljön. Pár óra tétlenkedés után kimentem ebédelni, majd visszaálltam dolgozni. Jeanine aggódott értem, de megnyugtattam, hogy semmi bajom. Majd sajnos máshová kellett menni, ezért egy búcsúcsókkal kettéváltunk. Munka után, gondoltam megnézem, hátha visszaért már a szobájába. Mikor már az ajtó előtt álltam, becsöngettem, mire egy férfihangot hallottam. Egy beszélgetés zajlott le köztük.

- A pasid az. – mondta mogorván a férfihang.

- Micsoda? Máris vége a munkaidőnek? – kérdezte aggodalmasan Jeanine. Mi a fene folyik itt? Vártam még pár percet, majd megpróbáltam benyitni. Be volt zárva. Hát persze.

- Egy pillanat! Szorul a zár. – próbált hazudni Jeanine. Nem szorul a zár. Az hallatszik.

Mikor kinyitotta, egy kék hálóing volt rajta, egy kék rövidnadrággal.

-         Hol az a férfi? – kérdeztem tőle érzelemmentesen. Látszott az öltözékén, hogy csak úgy felkapta.

-         Milyen férfi? – kérdezte Jeanine. Nagyon rosszul hazudik.

-         Azt hiszem, Eric hangját hallottam. Én megyek is. Szia! – mondtam semlegesen, majd sarkon fordultam, és elmentem.

-         Kérlek! Hidd el, semmi sem történt! – szaladt utánam Jeanine mezítláb, és folyamatosan könyörgött. Próbáltam nem ránézni, és rezzenéstelen arcot vágni. Velem ne szórakozzon!

-         Figyelj Jeanine! Ha neked a köcsög, felelőtlen Bátor férfiak jönnek be, akiktől könnyen nagyon súlyos fertőzéseket kaphatsz el, akkor engem hagyj békén! – mondtam a szemébe, majd elmentem. Gondolom Jeanine ott állt, ledermedve, mert csak a saját lépteim zaját hallottam.

Mikor visszaértem a szobámba, Alexanderék már ott voltak. Mikor lehuppantam, Veronicával megöleltük egymást, Alexanderrel meg lepacsiztunk. Ez alatt a pár hét alatt nagyon jóba lettünk. Olyanok nekem, mint a testvéreim. A ’szakítás’ Jeaninnel egyáltalán nem viselt meg. Egyáltalán nem vagyok szomorú, vagy összetört. Sokkal inkább undorodok. Annyi ideig nem voltunk együtt, hogy fájjon. Jó lecke volt.

Miután mindent elmeséltem lakótársaimnak Jeaninről, bevonultam a szobámba, és lefeküdtem aludni. Holnap nehéz napom lesz. Meg kell mentenem a húgomat. Este folyamatos rémálmok gyötörték arról, hogy nem fogom tudni holnap megmenteni Beatrist.

3. rész

Sziasztok Drágák! Ma meghoztam nektek jó sok kihagyás után a 3. fejezetet! Remélem tetszeni fog, és nem haragszotok meg ezért az egy hét kihagyásért. Sajnos ismét nem tudom, hogy a következő fejezetet mikor hozom, ugyanis megint megyek egy táborba, ha jól tudom augusztus 10- től. (Ha valaki jön Pusztaföldvárra a kézműves táborba, dumcsizhatnánk :D) Szóval, próbálom hozni majd a részeket. Jó olvasást, Lydia!

-         Szia! – köszöntöttem. Jeanine leült a pamlagra, majd maga mellé invitált. A kávézóasztalra már rengeteg könyv ki volt készítve.

Leültem Jeanine mellé a kanapéra, és egyből bele is kezdett. Rengeteg információt megtudtam a városunk irányításáról, a Bátrak által biztosított katonaságunkról, a Csoportnélküliekről. Miután minden információt elmondott, röpke másfél óra alatt, áttértünk személyesebb témákra. Megtudtam, hogy eredetileg nem akarta a városunk irányítója lenni, de a szülei kötelezték rá. Még mindig ebben a posztban dolgozik, attól, hogy édesapja, és édesanyja is meghalt már. Mára már teljesen elfogadta, hogy bármi rosszat csinál, a világunkat sodorhatja vele bajba. Mesélt nekem arról, hogy az édesapám Művelt volt, de csoportot váltott, és inkább az Önfeláldozókat választotta. A koráról mindig is hazudott, ugyanis csak három évvel idősebb Jeaninenél. Mind a kettőnket örökbe fogadtak Beatrisszel.  Régen nagyon jóba volt Jeanine apámmal, és mai napig nem érti, miért váltott csoportot. Végül, éjfél körül elbúcsúztam Jeaninetől, és visszamentem a szobánkba. Túl sok információ volt ez így egy napra. Mikor beléptem a szobánkba, a lámpát égve találtam, és Alexanderék ott ültek a kanapén.

-         Azt hittük, hogy ott töltöd az éjszakát! – kacsintott rám üdvözlésképpen Veronica

-         Csak beszélgettünk. – morogtam az orrom alatt. – Na, én megyek aludni. Jó éjt! – köszöntem el tőlük gyorsan. Nem akartam a képzelgéseiket hallgatni.

-         Jó éjt gavallér! – mondta Alexander nevetve, majd újra belemélyedt az ölében tartott könyvébe

Beléptem a szobámba, és a szekrényemhez léptem. Kék falak mindenhol, és fehér csempe. A szoba közepén helyezkedik el az ágy, mellette mind a két oldalon egy – egy éjjeliszekrény, rajtuk egy – egy váza, benne virág. Az ágy felett egy hatalmas ablak van, amit sötétkék függönnyel lehet eltakarni. Gyorsan levettem a ruhám, és behúztam ezt a függönyt. Befeküdtem az ágyba, és egyből el is nyomott az álom.

***

Az elkövetkezendő napokban munkába állítottak minket. Jeanine mindig úgy szervezte, hogy vele dolgozhassak. Ennek kimondottan örültem, ugyanis akkor még nem mertem magamnak bevallani, de ma már tudom, hogy megkedveltem Jeaninet. Tehát reggeltől estig ügyködtünk azon, hogy a városban minden a helyén legyen. Egy nap, azonban Jeanine nem jött be dolgozni. Ő megteheti, hisz Ő a főnök. Nyugtattam magam. Ez így ment három napig. Mikor visszatért, este magához hívatott. Már a jól megszokott útvonalon mentem, mikor egyszer csak beleütköztem valakibe.

-         Figyeljél már a lábad elé! Hülye tudor! – szitkozódott, majd kikerült és elsietett. Valószínűleg nem művelt volt, a megszólítás alapján. Sajnos a sötéttől nem láthattam az arcát. Mikor végre odaértem Jeanine szobájához, az ajtóban várt már.

-         Gyere gyorsan! Valamit el szeretnék mondani! – mondta, majd beinvitált. A szokásos helyre leültünk, és a kezét hetykén a combjaira ejtette, majd rám nézett, és belefogott a mondandójába. – Tehát. Azt sejtjük, hogy az Önfeláldozók álszentek. Valójában a segélyeket nem a Csoportnélkülieknek adják, hanem megtartják. Így, arra jutottam a Bátrak egyik vezetőjével, hogy megszűntetjük az Önfeláldozók csoportját. – mondta Jeanine, én pedig egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Hogy mi? – ezért, most nagy szükségem van rád. Egyedül te tudod a tervet rajtam kívül a Műveltek közül. Természetesen senkinek sem mondhatod el. Szükségem van rád, ugyanis ze értesz az egyik legjobban a programozáshoz, és a szérumkészítéshez. Szükségem van egy szérumra. Egy szérumra, amivel befolyásolni tudom az emberek gondolkodását. Egy szérumra, amivel rávehetem az embereket, hogy öljenek. Segítesz ebben? – kérdezte Jeanine, én pedig egy aprót bólintottam. Teljesen sokkos állapotba kerültem, amit valószínűleg Jeanine nem vett észre. Miután mindent megbeszéltünk, elbúcsúztam, és elindultam visszafelé a szobámba.

Mi a fene ütött belém? Segítek a volt csoportomat leigázni? Már nem tehetek mást. Igent mondtam Jeaninenek. Mikor visszaértem, bementem a szobámba, és ruhástól belezuhantam az ágyamba. Nem. Vagyok. Normális. Kattogott folyamatosan az agyam. Miért segítek én ebben? Mert nagy hatással van rám Jeanine. Gondolkodtam. Talán tényleg így lesz a legjobb.

Reggel mikor felkeltem, lecseréltem a tegnapi ruhám, amiben elaludtam, majd elvégeztem a reggeli rutinom. Reggeli, közben hírolvasás, fogmosás, fogselymezés, indulás. Ma is Jeaninenel dolgoztam, mint majdnem minden nap. Segítettem neki létrehozni a szérumot, de előre tudtam, hogy ez egy hosszú, és nehéz folyamat lesz. Tizenkét óra tájékában, feljött hozzám egy Bátor őr, aki a főbejáratnál őrködött, és szólt, hogy keresnek. Ki kereshet? Elindultam az őr után, le az udvarra. Mikor leértünk, egy Bátor katonát vettem észre, aki nekünk háttal állt. Mikor megfordult, megpillantottam Beatris ismerős vonásait. Annyira örülök, hogy itt van, de mivel figyelnek, ezért vissza kell fognom magam. A haját egy egyszerű lófarokban fogta össze a tarkója felett. A szeme eszelősen csillogott, és egy tetoválást láttam kikandikálni fekete öltözéke alól. Vérbeli Bátor lett.

-         Beatris! – köszöntöttem, majd erősen magamhoz húztam – Mit keresel itt? – kérdeztem, miután elengedett

-         Nem tartozok a Bátrakhoz. Soha sem leszek olyan, mint ők. – panaszolta – Vissza akarok menni anyáékhoz! – jelentette ki

-         Nem mehetsz. Ezt már nem néznék el az Önfeláldozóknak. – mondtam. Hogy gondolhat ilyenre? Nem mehet haza.

-         Kik? Miről beszélsz Caleb? – kérdezte összezavarodottan

-         A Műveltek. Állítólag az Önfeláldozók megcsapolják a készleteinket. – válaszoltam, mire könnybe lábadt a szeme

-         És te hiszel nekik? Anyáékról beszélsz! A volt csoportodról! – próbálta visszafogni a hangját, de nem igazán sikerült neki. Mindenki minket nézett

-         Most jobb, ha elmész. – mondtam neki. Nem bírom nézni, hogy akár igaza is lehet. Én Jeaninenek hiszek. Feltétel nélkül.

-         A csoport a család előtt igaz? – kérdezte, majd letörölte a kicsorduló könnycseppjeit, és elviharzott.

Nincs igaza. Ezzel győzködtem magam, miközben Jeaninehez tartottam. Nem is figyeltem, merre megyek, mikor egyszer csak az ajtaja előtt álltam meg. Valamit még le kell rendeznem. Bekopogtam, és vártam, hogy Jeanine ajtót nyisson.

-         Hát te mit keresel itt? – kérdezte, mihelyt megpillantott az ajtajában. Még munkaidő van. Na, mindegy.

-         Hozzád jöttem. – mondtam egyszerűen. – elmondjam, vagy ne mondjam? Még ki tudom magam vágni ebből a helyzetből. És mi van, ha ő nem így érez?

-         Mit szeretnél? – kérdezte – Valamit a munkáddal kapcsolatban?

-         Nem. Csak azt szeretném mondani, hogy… - kezdtem volna, ám ekkor kopogtattak, Jeanine pedig a száját húzva kinyitotta

-         Oh Eric! Mit szeretnél? – kérdezte lepetten Jenine. Mikor megpillantottam az ajtóban álló Bátort, rájöttem, semmi keresnivalóm itt. Még nincs.

-         Én mentem! Sziasztok! – köszöntem, majd kimentem Jeanine lakrészéből. Elegem van már abból, hogy hülyének nézzenek. Így visszamentem dolgozni. A szérummal nagyon lassan haladok. Kimondottan nehéz ilyet kikutyulni. Már vagy egy órája dolgoztam a mérgen, mikor Jeanine mögém sétált.

-         Caleb! Miért rohantál el olyan gyorsan? – kérdezte, majd lehajolt, hogy az arcunk egy szinten legyen. Mit ne mondjak, örülök, hogy a Művelteknek ilyen kivágottak a ruháik.

-         Nem fontos. – válaszoltam szűkszavúan.

-         Biztos az. Na mi volt az? - kérdezte, de az utolsó mondatot a fülembe súgta, amitől hideg borzongás járt át. Jeanine arca nagyon közel volt az enyémhez, így, mit volt mit tenni, a számat a szájára tapasztottam. Megnyugodtam, mikor nem lökte el, sokkal inkább ő is beszállt a csókcsatába. Az ajkaink egybeforrtak, és folyamatosan ostromolták egymást. Jeanine a hajamba túrt, miközben én a hátát simogattam.

-         Pont erről. – mondtam mosolyogva, mikor elválasztottuk ajkainkat majd visszamosolygott.

Jeanine aznapra felmentett a munka alól, és elmentünk a lakosztályára. Ott beszélgettünk, és elég gyakran csókcsatáztunk. Este nála maradtunk, és kanapén, a mellkasomon pihentetve a fejét elaludt, majd én is elszenderültem.