2. fejezet

Sziasztok Drágák! (Még mindig nincs rendes becenév) Ma meghoztam a második részt is, remélem tetszeni fog. Kicsit átalakítottam a főhősünk gondolatait, legyen benne valami izgi is. Na, nem Spoilerezek, jó olvasást. ha tetszik, hagyj nyomot.
Puszi: Lydia

- Jeanine is ott lesz? – kérdeztem, és éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd el verni.

Mi a fene? Izzadok, a szívem egy versenyló gyorsaságával száguld, a gyomrom borsószem méretű lett. Nem biztos, hogy a főnököm lesz. Vagy azért félek egyáltalán, mert, a főnököm lesz?

-         Persze! Hiszen ő fog vezetni titeket. Mármint a csoportváltókat. Ránk megint valami munkát fog bízni. Figyelj, most fogunk mindjárt leszállni, akkor majd kettéválasztanak minket, nektek Jeanine körbemutogatja majd az épületet, este találkozunk a száznyolcvankilencedik szobában oké? Leszünk együtt. Gondolom, nem akarsz vadidegenekhez csatlakozni. – hadarta gyorsan. Majd leparkolt.

-         Köszönöm! Akkor este a száz… - és akkor kinyílt a szoba ajtaja, és utasítottak, hogy szálljunk ki a kocsikból. Miután közrefogtak a csoportváltók, megpróbáltam a szememmel még megkeresni vagy Veronicát, vagy Alexandert, de nem láttam őket. Vajon, most Beatris mit csinál?

Hirtelen nekiütköztem az előttem állónak, mikor mindenki egyszerre megállt. Egy női hangot hallottunk meg. Én hála a sok embernek előttem csak egy méz szőke fejbúbot láttam. Gondolom, ő Jeanine. Bárcsak láthatnám rendesen!

-         Üdvözöllek titeket! Én fogom nektek bemutatni a leendő otthonotokat. Ha bárkinek bármilyen kérdése lenne, forduljatok hozzám nyugodtan. – mondta, majd ránk mosolygott. - Kövessetek! – mondta, és mindenki elindult. Hirtelen egy nagy lyuk lett előttem. Most! Átszaladtam a lyukon, így Jeanine háta mögé kerültem.

Átmentünk az előcsarnokon, ahol egy hatalmas szobor volt, átlátszó korláttal védve. A talaj halványkék volt, csak úgy, mint a fal. Plafonig érő hatalmas ablakok keretezték, ezt a nem kicsi helyiséget. Emeletről emeletre baktattunk a csigalépcsőn, majd megálltunk a legfelső emeleten. Egy folyosót láttunk magunk előtt, rengeteg ajtóval.

-         Ez itt a hálószobátok. Ezerhatvankettő hálószoba van, ti, Műveltek pedig háromezer – száznyolcvanhatan vagytok, ami azt jelenti, hogy minden szobában három embernek kell laknia. – gyerünk! Válasszátok ki gyorsan! A szekrényekben találjátok az új ruháitokat. Cseréljétek át arra a mostaniakat.

Mindenki megindult, szaladgált össze-vissza, de én automatikusan a száznyolcvankilencedik szobát kerestem. Meg is találtam. Baloldalt, a kilencvennegyedik ajtó. Benyitottam, és reméltem, hogy még senki sem előzött meg. Beléptem a nappalba. A falak halványkékek, a padlót fehér csempe borítja. Középen egy sötétkék kanapé terül el, alatta egy türkiz kék szőnyeg. Az ülő előtt egy mahagóni kávézóasztal van, rajta könyvek. A fal mentén először a szekrényt pillantottam meg, majd a mellette lévő könyves szekrényekre tévedt a tekintetem. A gardróbhoz léptem, és kivettem a ruhámat. Sötétzöld ing, rajta egy kék mellény, kék nadrág, és fekete cipő. Miután felvettem az új ruhámat, és a régit visszaakasztottam a szekrénybe, kimentem a folyosóra. Jeanine ugyan ott állt, mint pár perce, mikor beengedett minket a lakosztályainkba. Hirtelen rám nézett, majd elkiáltotta magát.

-         Caleb! Gyere! Ügyes vagy, te lettél az első! – mondta mosolyogva, és a kezével olyan mozdulatokat írt le, amivel magához hívott. – Eddig hogy tetszik? – fordult felém, miután odaértem mellé.

-         Tetszik! – mondom, majd rámosolygok. – Most hova fog minket vezetni, - kérdeztem tőle

-         Jajj! Ne magázz, legyél szíves! Csak három év van köztünk! – mondta nevetve. Nem is tudtam, hogy ilyen fiatal. Csupán tizenkilenc éves, de máris az egész országunk az ő irányítása alatt áll. 

-         Rendben. – mondtam mosolyogva. – Tehát, hova fogsz minket most majd vezetni? – kérdeztem tőle ismét.

-         Megmutatom a számítógép termeket, ahol a legtöbb munkálatunk folyik. – mondta

-         Értem. – válaszoltam neki. Hirtelen egy férfi termett mellettünk, aki Jeanin fülébe súgott valamit.

-         Micsoda? – kérdezte meglepetten Jeanine, majd megfogta a rádióját, és beleszólt:

Tizenkilences kód! Ez nem próba! Valaki jöjjön az újoncokhoz! Nekem mennem kell! Ismétlem! Tizenkilences kód, nem próba! – befejezte az ismertetést, majd felém fordult.

-         Ha többet szeretnél tudni a számítógépekről, akkor majd gyere a harmadik emeleten lévő, hetvenes szobába, este kilenc után. Rendben? – kérdezte, majd választ meg sem várva, eltipegett a kék magas sarkújában. Jó. Tettem hozzá magamban.

Egy kis idő után egy nő szaladt felénk. Ő nem a női Művelt ruhát viselte, mint Jeanine. Jeaninen fehér blúz, kék blézer, kék szoknya, és kék magas sarkú volt. Ezen a hölgyön ugyanaz volt, mint rajtunk, annyi különbséggel, hogy ő vékonyított szárú farmert viselt.

-         Üdv mindenki! Cara vagyok, folytassuk a körbevezetést. Jeaninnek el kellett mennie, nem soká jön. Hová tervezte a következő úúvonalat? – fordult felénk. A hangjából lazaság szűrődött ki, de nem nemtörődömség.

-         A számítógépes terembe. – mondtam halkan, de valószínűleg a körülöttünk állók mind hallották.

-         Rendben, akkor nyomás! – mondta, és az első mosolyát engedte felénk.

Miután az összes szobát körbemutogatták, visszaengedtek minket a lakosztályainkba.

Beléptem az ajtónkon, de Alexanderék még mindig nem voltak itt. Lehuppantam a kanapéra, és akkor vettem észre az órát a falon. Negyven perc, és kilenc lesz. Nem soká találkozok Jeaninnel. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hosszadalmas ez a körbevezetés. A könyves szekrényhez léptem, és egy nekem szimpatikus könyvet felcsaptam, és elkezdtem olvasni. Körül – belül negyed órát olvastam, mikor elkezdtek csörögni a zárral. Egyből az ajtónál termettem, és kinyitottam. Veronicáék jöttek vissza. Elég nyúzottnak látszottak.

-         Sziasztok! – köszöntem nekik, majd beengedtem őket. – Sikerült? – kérdeztem tőlük

-         A fele készen van, de majd holnap folytatnunk kell. – mondta Veronica

-         Neked milyen napod volt újonc? – fordult hozzám Alexander

-         Jó. Elég érdekes. Hallottátok, hogy valami tizenkilences kód volt? – kérdeztem

-         Igen, azt próbáljuk rendbe hozni egy ideje. – mondta, én pedig nem akartam mélyebbre ásni magam ebben az ügyben-

Beszélgettem még a testvérpárral, majd felpillantottam az órára. Három perc és kilenc.

-         Na, én megyek is. – mondtam, és felálltam

-         Máris randid van? – kérdezte Alexander, majd felnevetett

-           Nem, csak mondta Jeanine, hogy ha szeretnék többet tudni a számítógépekről, akkor látogassam meg kilenc után. – mondtam nekik, majd Veronica, és Alexander összenéztek, és vigyorogtak.

-         Jól van haver, jó szórakozást! És tudj meg sok mindent a ’ számítógépekről ’! – mondta, de olyan hangsúllyal mondta ki a ’ számítógépek ’ szót, hogy kicsit megriadtam.

Halkan végigsétáltam a hosszú folyosónkon, és lesétáltam a lépcsőn. A lépcső mellett nagy ablakok voltak, amiken át látszott az egész város. Gyönyörű volt. Az ég teljesen fekete, csak a fényeket lehetett látni. Addig sétáltam, míg e nem értem a harmadik emeletre, és ott megkerestem Jeanine szobáját. Az ajtaja előtt vettem egy mély levegőt, majd bekopogtam. Csak a számítógépekről fogtok beszélgetni. Nyugi! Mondogattam magamnak, de nem igazán használt. Rettegtem. Jeanine egy kis idő múlva kinyitotta az ajtót.

-         Szia! Kerülj beljebb! – invitált be, én pedig beléptem. A szobája ugyan olyan volt, mint a miénk, kivéve azt, hogy nem három ajtó nyílt a nappalijából, hanem egy.

-         Szia! – köszöntöttem. Jeanine leült a pamlagra, majd maga mellé invitált. A kávézóasztalra már rengeteg könyv ki volt készítve.