Ma meghoztam a második részt, igaz kicsit későn, remélem nem gond. Mostantól valószínűleg nem ilyen gyakran fogom majd a részeket hozni (Először meg kéne őket írni :D) Elképzelhető a heti két rész? Mert nekem így nyáron az lenne az ideális, suli időben pedig elképzelésem sincs, hisz az órarendem évről évre durvább :c. Na, nem is húzom tovább a szót, köszönöm annak a két emberkének aki feliratkozott, imádlak titeket. Puszi. Lydia
A fejem sajgott, a kezem remegett, és éreztem, hogy a
homlokomon még mindig, vagy esetleg már megint, az izzadság cseppek
versenyeznek egymással. Mikor ránéztem a vizsgáztatómra, bíztatóan rám
mosolygott.
- Hát fiam! Gratulálok! Önfeláldozó lettél! Szüleidre
ütöttél! – mondta mosolyogva, és a vállamra helyezte a kezét, velem pedig
elkezdett forogni a világ. Önfeláldozó. Biztos
voltam abban, hogy Művelt fog kijönni eredményként, és a Műveltekhez fogok majd
csatlakozni.
- E-ez biztos? – kérdezem félve
- Igen. Azt hittem, jobban fogsz majd örülni. – mondta
száját húzva a férfi.
- Azt hiszem, hogy én most inkább hazamegyek. Köszönök
mindent! – mondtam elhaló hangon, majd kiléptem az ajtón.
Kisétáltam a folyosón, majd mihelyst kiértem a szabadba,
leültem a földre, s kezeimet összekulcsoltam a felhúzott térdeim körül. Önfeláldozó. Úgy vízhangzott a fejemben
ez a szó, hogy nem is bírtam gondolkodni tőle. Maradnom kellene a szüleimmel,
és úgy élnem, hogy tudom, nem tartozok ide? Vagy vágjak neki az ismeretlennek,
és ezzel elszakítani a szüleim közötti szálat. Ha nem maradhatok a Művelteknél,
akkor már nem jöhetek ide vissza. Miközben
ezek a gondolatok jártak a fejemben, végigpásztáztam a környéket. Egy út mellett telepedtem le, egy fa
árnyékában. Az úton Önfeláldozók sétálgattak, látszólag teljesen boldogan. Kis
épületek fogták közre az utat, amikből gyerekzsivaj hallatszott ki. Az ég, mint
az esetek többségében, ma is ragyogó kék volt, mint ha azt sugallná, hogy
minden rendben van. Pedig nagyon nincs rendben
semmi sem. A járókelők megbámultak, hisz itt nem szokás csak úgy leülni.
Mikor már kellően kitisztult a fejem, elindultam az otthonom felé. A buszt most
inkább elkerültem. Valahogy nem volt lelkierőm felszállni a járműre. Miután
hazaértem, segítettem a szüleimnek az ételünket előkészíteni. Beatris épp akkor
futott be.
Láttam az arcán, hogy valami nem stimmel. Fehér bőre, most még
fehérebb volt, mint eddig bármikor. Szőke haja az arcára tapadt, gondolom az
izzadságtól. Kezét próbálta a teste mellett megfeszíteni, de nem sikerült neki,
így az remegett, mint a nyárfalevél. A szüleinknek viszont ez nem tűnt fel.
-
Sziasztok! – erőltetett egy mosolyt az arcára. A mama
gyorsan odaszaladt, és magához szorította. Nem mondta ki soha, de féltette.
Engem nem féltettek, hisz abban a hitben éltek, hogy én vagyok a nagy, erős és
okos testvér. Tévedtek.
Miután megterítettünk, mindenki helyet foglalt, én és
Beatris pedig mély hallgatásba burkolóztunk, miközben a szüleink beszélgettek. Pontosabban én. Beatris csak úgy
bombázta a szüleinket kérdésekkel. Én rászólta, hogy hagyja abba, de nem
hagyta. Az édesapám készséggel válaszolt. Miután megvacsoráztunk, felmentünk a
szobáinkba, miközben a szüleink mosogattak. Mielőtt beléptünk az ajtóinkon
Beatris felé fordultam.
-
Beatris! Holnap a választási ünnepségen a szüleinkre
kell, hogy gondolj, de magadra is gondolj jó? – kérdeztem tőle, mert ő is olyan
elhagyatottnak látszott, mint én. Ő sem
akart itt maradni.
-
Rendben. – mondta, majd bement az ajtaján, de hirtelen
visszafordult. – Jó éjt Caleb! – majd magára csukta az ajtót, én pedig egyedül maradtam
a gondolataimmal.
-
~
A választó teremben vagyunk. A szüleim büszkén néznek rám, mikor
lemegyek, hogy véremet, ő szerintük az Önfeláldozók tálába csöppentsem. Mikor
leérek, a húsomba mélyesztem a kést, és az Önfeláldozók tégelye felé emelem. Én
nem ide szeretném! Mondogatja egy hang a fejemben, de nem tudok irányítást adni
a kezemnek, így a vérem mégis oda csöppen. Én nem ezt akartam. Művelt akartam
lenni. Nagy üdvrivalgás, de a hangokat csak tompán érzékelem. Forog velem a
világ. Hirtelen minden elsötétül, én pedig elveszítem az egyensúlyom. Hátraesek
és beverem a fejem.
Reggel borsónyi gyomorral keltem.
Rettegtem a mai naptól. Anyám nyugodt hangja ébresztett, de ezt nem tudtam
figyelembe venni.
Miután nagy nehezen letuszkoltam
a reggelimet, és túléltem a szüleim fojtogatónak tűnő öleléseit, Beatrissel
elindultunk a buszunkhoz. Alig tudtam rendesen járni, annyira remegtek a
lábaim. Viszont épp időben odaértünk a járműhöz. Mikor felszálltunk, gyors
átadtam a helyem egy idősebb Önfeláldozónak. Mindig is egy részem Önfeláldozó
marad. A busz megállt, és elkezdtünk leszállingózni róla. Mi Beatrissel az
utolsók közt szálltunk le. Eddig nem volt problémám a tömeggel, de most alig
vártam, hogy végre rendesen kaphassak levegőt. Bementünk a választási terembe,
és leültünk, a nekünk kikészített székekre. Lassacskán a többi csoportbeli is
megérkezett, de a Bátraktól senki. Gondolom megint felelőtlenül kiugrálnak
abból a fránya vonatból. Valószínűleg igazam is lett, ugyanis nem úgy, mint a
többi csoportbeli érkeztek meg a Bátrak. Nem kis csoportokban, hanem tömegesen
egyszerre, hangosa, ricsajozva. Hát nekik semmi sem szent?
Elkezdődött az ünnepség, és
szépen lassan szólították ki az embereket.
Önfeláldozó, Bátor, Művelt, Bátor, Önfeláldozó, Önfeláldozó,
Önfeláldozó, Barátságos.
-
Caleb Prior! – üvöltötték a hangszórókból a nevemet, én
pedig lassan kikecmeregtem a helyemről.
Lassan a tégelyekhez sétáltam, és megvágtam a kezem. A vér
egyből előtört, nekem pedig megkellett feszítenem a kezem, hogy ne csöppenjen
el a Műveltek tálkája felé menet útközben. Először az Önfeláldozóké felé
tartottam. Nem! Mielőtt lecseppent volna a vér,
gyorsan a Műveltek tálja felé irányítottam a kézfejem. Bluggy! A Műveltek tiszta vize vöröslött a véremtől. Művelt vagyok. A Műveltek tapsoltak, én pedig leültem az ő
székeikre. A szüleimre tévedt a tekintetem, de ők szomorúan néztek rám, így
elkaptam a tekintetem, inkább Beatrisre figyeltem. Ő is először az Önfeláldozók
tálkája fölé emelte a kezét, de gyorsan elhúzta, méghozzá a Bátrakéhoz. Te jó ég! A vére lassan ráhullott a
kövekre, amik ettől elkezdtek sisteregni. A
Bátrakat választotta. Kérdőn néztem Beatrisre, de ő ugyan ezzel a
tekintettel nézett vissza rám. Egyikünk se tudja elfogadni a másik döntését.
Pazar!
Miután véget ért az ünnepség, a Műveltekkel elindultam a
központjuk felé, és nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Művelt vagyok! A Műveltek kimentek az ajtón, majd kocsikba
beszálltak. Engem karon ragadt egy lány, és egy fiú, és egy három személyes
jármű felé tereltek.
-
Szia! Alexander vagy! – mondta mosolyogva a fiú, és a
kezét közénk emelte. Esetlenül megráztam, majd beszálltunk a furgonba.
-
Én Caleb vagy. – mondom én is mosolyogva.
-
Rólam meg is feledkezel Alexander? – kérdezte
’durcásan’ a lány.
-
Ugyan már Veronica! Rólad lehetetlen elfeledkezni! –
mondta nevetve, majd Veronica is elnevette magát.
-
Caleb, ő Veronica, a kishúgom. – mutatta be nevetve a
húgát, aki barna göndör fürtjeit tekergette. Nem tűnnek testvéreknek. Alexander
szőke, kék szemű világos bőrű. Veronica barna göndör hajú, fekete szemű,
sötét bőrű. Viszont, az orruk egyforma.
-
Most hova megyünk? – tudakoltam a testvérpártól.
-
A Műveltek központjába. Egy vonat is jár arra, de nem
akarunk a por nép Bátrakkal vegyülni, így inkább saját autókat használunk. –
mondta nekem Alexander
-
Értem. Eredetileg is Műveltek voltatok? – kérdezem
őket. – Nem láttalak titeket a Beavatási Ünnepségen.
-
Eredetileg én Bátor voltam, Alexander pedig Művelt
volt. Azért lehetséges, hogy ő Művelt, én pedig Bátor voltam, mert a szüleim
kitagadtak, amiért Műveltnek álltam, ezért Alexanderék befogadtak. Azért nem
láthattál minket az ünnepségen, mert Jeanine megbízott minket egy munkával, és
csak a végére értünk ide.
-
Jeanine is ott lesz? – kérdeztem, és éreztem, hogy a
szívem gyorsabban kezd el verni.
Mi a fene? Izzadok, a szívem egy
versenyló gyorsaságával száguld, a gyomrom borsószem méretű lett. Nem biztos,
hogy a főnököm lesz. Vagy azért félek
egyáltalán, mert a főnököm lesz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése