Kimaradás

Sziasztok! Ne haragudjatok, de ezen a héten elmaradnak a részek, ugyanis elutaztam egy táborba, ahol 10 napig fogok tartózkodni. És tegnap elfelejtettem posztolni a részeket. Ezért bocsánatot kérek. Jövő héten már normálisan fogom hozni a részeket.
Puszi.: Lydia

2. fejezet

Sziasztok Drágák! (Még mindig nincs rendes becenév) Ma meghoztam a második részt is, remélem tetszeni fog. Kicsit átalakítottam a főhősünk gondolatait, legyen benne valami izgi is. Na, nem Spoilerezek, jó olvasást. ha tetszik, hagyj nyomot.
Puszi: Lydia

- Jeanine is ott lesz? – kérdeztem, és éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd el verni.

Mi a fene? Izzadok, a szívem egy versenyló gyorsaságával száguld, a gyomrom borsószem méretű lett. Nem biztos, hogy a főnököm lesz. Vagy azért félek egyáltalán, mert, a főnököm lesz?

-         Persze! Hiszen ő fog vezetni titeket. Mármint a csoportváltókat. Ránk megint valami munkát fog bízni. Figyelj, most fogunk mindjárt leszállni, akkor majd kettéválasztanak minket, nektek Jeanine körbemutogatja majd az épületet, este találkozunk a száznyolcvankilencedik szobában oké? Leszünk együtt. Gondolom, nem akarsz vadidegenekhez csatlakozni. – hadarta gyorsan. Majd leparkolt.

-         Köszönöm! Akkor este a száz… - és akkor kinyílt a szoba ajtaja, és utasítottak, hogy szálljunk ki a kocsikból. Miután közrefogtak a csoportváltók, megpróbáltam a szememmel még megkeresni vagy Veronicát, vagy Alexandert, de nem láttam őket. Vajon, most Beatris mit csinál?

Hirtelen nekiütköztem az előttem állónak, mikor mindenki egyszerre megállt. Egy női hangot hallottunk meg. Én hála a sok embernek előttem csak egy méz szőke fejbúbot láttam. Gondolom, ő Jeanine. Bárcsak láthatnám rendesen!

-         Üdvözöllek titeket! Én fogom nektek bemutatni a leendő otthonotokat. Ha bárkinek bármilyen kérdése lenne, forduljatok hozzám nyugodtan. – mondta, majd ránk mosolygott. - Kövessetek! – mondta, és mindenki elindult. Hirtelen egy nagy lyuk lett előttem. Most! Átszaladtam a lyukon, így Jeanine háta mögé kerültem.

Átmentünk az előcsarnokon, ahol egy hatalmas szobor volt, átlátszó korláttal védve. A talaj halványkék volt, csak úgy, mint a fal. Plafonig érő hatalmas ablakok keretezték, ezt a nem kicsi helyiséget. Emeletről emeletre baktattunk a csigalépcsőn, majd megálltunk a legfelső emeleten. Egy folyosót láttunk magunk előtt, rengeteg ajtóval.

-         Ez itt a hálószobátok. Ezerhatvankettő hálószoba van, ti, Műveltek pedig háromezer – száznyolcvanhatan vagytok, ami azt jelenti, hogy minden szobában három embernek kell laknia. – gyerünk! Válasszátok ki gyorsan! A szekrényekben találjátok az új ruháitokat. Cseréljétek át arra a mostaniakat.

Mindenki megindult, szaladgált össze-vissza, de én automatikusan a száznyolcvankilencedik szobát kerestem. Meg is találtam. Baloldalt, a kilencvennegyedik ajtó. Benyitottam, és reméltem, hogy még senki sem előzött meg. Beléptem a nappalba. A falak halványkékek, a padlót fehér csempe borítja. Középen egy sötétkék kanapé terül el, alatta egy türkiz kék szőnyeg. Az ülő előtt egy mahagóni kávézóasztal van, rajta könyvek. A fal mentén először a szekrényt pillantottam meg, majd a mellette lévő könyves szekrényekre tévedt a tekintetem. A gardróbhoz léptem, és kivettem a ruhámat. Sötétzöld ing, rajta egy kék mellény, kék nadrág, és fekete cipő. Miután felvettem az új ruhámat, és a régit visszaakasztottam a szekrénybe, kimentem a folyosóra. Jeanine ugyan ott állt, mint pár perce, mikor beengedett minket a lakosztályainkba. Hirtelen rám nézett, majd elkiáltotta magát.

-         Caleb! Gyere! Ügyes vagy, te lettél az első! – mondta mosolyogva, és a kezével olyan mozdulatokat írt le, amivel magához hívott. – Eddig hogy tetszik? – fordult felém, miután odaértem mellé.

-         Tetszik! – mondom, majd rámosolygok. – Most hova fog minket vezetni, - kérdeztem tőle

-         Jajj! Ne magázz, legyél szíves! Csak három év van köztünk! – mondta nevetve. Nem is tudtam, hogy ilyen fiatal. Csupán tizenkilenc éves, de máris az egész országunk az ő irányítása alatt áll. 

-         Rendben. – mondtam mosolyogva. – Tehát, hova fogsz minket most majd vezetni? – kérdeztem tőle ismét.

-         Megmutatom a számítógép termeket, ahol a legtöbb munkálatunk folyik. – mondta

-         Értem. – válaszoltam neki. Hirtelen egy férfi termett mellettünk, aki Jeanin fülébe súgott valamit.

-         Micsoda? – kérdezte meglepetten Jeanine, majd megfogta a rádióját, és beleszólt:

Tizenkilences kód! Ez nem próba! Valaki jöjjön az újoncokhoz! Nekem mennem kell! Ismétlem! Tizenkilences kód, nem próba! – befejezte az ismertetést, majd felém fordult.

-         Ha többet szeretnél tudni a számítógépekről, akkor majd gyere a harmadik emeleten lévő, hetvenes szobába, este kilenc után. Rendben? – kérdezte, majd választ meg sem várva, eltipegett a kék magas sarkújában. Jó. Tettem hozzá magamban.

Egy kis idő után egy nő szaladt felénk. Ő nem a női Művelt ruhát viselte, mint Jeanine. Jeaninen fehér blúz, kék blézer, kék szoknya, és kék magas sarkú volt. Ezen a hölgyön ugyanaz volt, mint rajtunk, annyi különbséggel, hogy ő vékonyított szárú farmert viselt.

-         Üdv mindenki! Cara vagyok, folytassuk a körbevezetést. Jeaninnek el kellett mennie, nem soká jön. Hová tervezte a következő úúvonalat? – fordult felénk. A hangjából lazaság szűrődött ki, de nem nemtörődömség.

-         A számítógépes terembe. – mondtam halkan, de valószínűleg a körülöttünk állók mind hallották.

-         Rendben, akkor nyomás! – mondta, és az első mosolyát engedte felénk.

Miután az összes szobát körbemutogatták, visszaengedtek minket a lakosztályainkba.

Beléptem az ajtónkon, de Alexanderék még mindig nem voltak itt. Lehuppantam a kanapéra, és akkor vettem észre az órát a falon. Negyven perc, és kilenc lesz. Nem soká találkozok Jeaninnel. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hosszadalmas ez a körbevezetés. A könyves szekrényhez léptem, és egy nekem szimpatikus könyvet felcsaptam, és elkezdtem olvasni. Körül – belül negyed órát olvastam, mikor elkezdtek csörögni a zárral. Egyből az ajtónál termettem, és kinyitottam. Veronicáék jöttek vissza. Elég nyúzottnak látszottak.

-         Sziasztok! – köszöntem nekik, majd beengedtem őket. – Sikerült? – kérdeztem tőlük

-         A fele készen van, de majd holnap folytatnunk kell. – mondta Veronica

-         Neked milyen napod volt újonc? – fordult hozzám Alexander

-         Jó. Elég érdekes. Hallottátok, hogy valami tizenkilences kód volt? – kérdeztem

-         Igen, azt próbáljuk rendbe hozni egy ideje. – mondta, én pedig nem akartam mélyebbre ásni magam ebben az ügyben-

Beszélgettem még a testvérpárral, majd felpillantottam az órára. Három perc és kilenc.

-         Na, én megyek is. – mondtam, és felálltam

-         Máris randid van? – kérdezte Alexander, majd felnevetett

-           Nem, csak mondta Jeanine, hogy ha szeretnék többet tudni a számítógépekről, akkor látogassam meg kilenc után. – mondtam nekik, majd Veronica, és Alexander összenéztek, és vigyorogtak.

-         Jól van haver, jó szórakozást! És tudj meg sok mindent a ’ számítógépekről ’! – mondta, de olyan hangsúllyal mondta ki a ’ számítógépek ’ szót, hogy kicsit megriadtam.

Halkan végigsétáltam a hosszú folyosónkon, és lesétáltam a lépcsőn. A lépcső mellett nagy ablakok voltak, amiken át látszott az egész város. Gyönyörű volt. Az ég teljesen fekete, csak a fényeket lehetett látni. Addig sétáltam, míg e nem értem a harmadik emeletre, és ott megkerestem Jeanine szobáját. Az ajtaja előtt vettem egy mély levegőt, majd bekopogtam. Csak a számítógépekről fogtok beszélgetni. Nyugi! Mondogattam magamnak, de nem igazán használt. Rettegtem. Jeanine egy kis idő múlva kinyitotta az ajtót.

-         Szia! Kerülj beljebb! – invitált be, én pedig beléptem. A szobája ugyan olyan volt, mint a miénk, kivéve azt, hogy nem három ajtó nyílt a nappalijából, hanem egy.

-         Szia! – köszöntöttem. Jeanine leült a pamlagra, majd maga mellé invitált. A kávézóasztalra már rengeteg könyv ki volt készítve.

1. fejezet

Sziasztok Drágák! (borzalmas megszólítás, még dolgozok rajta, ne hari ^^)
Ma meghoztam a második részt, igaz kicsit későn, remélem nem gond. Mostantól valószínűleg nem ilyen gyakran fogom majd a részeket hozni (Először meg kéne őket írni :D) Elképzelhető a heti két rész? Mert nekem így nyáron az lenne az ideális, suli időben pedig elképzelésem sincs, hisz az órarendem évről évre durvább :c. Na, nem is húzom tovább a szót, köszönöm annak a két emberkének aki feliratkozott, imádlak titeket. Puszi. Lydia

A fejem sajgott, a kezem remegett, és éreztem, hogy a homlokomon még mindig, vagy esetleg már megint, az izzadság cseppek versenyeznek egymással. Mikor ránéztem a vizsgáztatómra, bíztatóan rám mosolygott.

- Hát fiam! Gratulálok! Önfeláldozó lettél! Szüleidre ütöttél! – mondta mosolyogva, és a vállamra helyezte a kezét, velem pedig elkezdett forogni a világ. Önfeláldozó. Biztos voltam abban, hogy Művelt fog kijönni eredményként, és a Műveltekhez fogok majd csatlakozni.

- E-ez biztos? – kérdezem félve

- Igen. Azt hittem, jobban fogsz majd örülni. – mondta száját húzva a férfi.

- Azt hiszem, hogy én most inkább hazamegyek. Köszönök mindent! – mondtam elhaló hangon, majd kiléptem az ajtón.

Kisétáltam a folyosón, majd mihelyst kiértem a szabadba, leültem a földre, s kezeimet összekulcsoltam a felhúzott térdeim körül. Önfeláldozó. Úgy vízhangzott a fejemben ez a szó, hogy nem is bírtam gondolkodni tőle. Maradnom kellene a szüleimmel, és úgy élnem, hogy tudom, nem tartozok ide? Vagy vágjak neki az ismeretlennek, és ezzel elszakítani a szüleim közötti szálat. Ha nem maradhatok a Művelteknél, akkor már nem jöhetek ide vissza. Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben, végigpásztáztam a környéket.  Egy út mellett telepedtem le, egy fa árnyékában. Az úton Önfeláldozók sétálgattak, látszólag teljesen boldogan. Kis épületek fogták közre az utat, amikből gyerekzsivaj hallatszott ki. Az ég, mint az esetek többségében, ma is ragyogó kék volt, mint ha azt sugallná, hogy minden rendben van. Pedig nagyon nincs rendben semmi sem. A járókelők megbámultak, hisz itt nem szokás csak úgy leülni. Mikor már kellően kitisztult a fejem, elindultam az otthonom felé. A buszt most inkább elkerültem. Valahogy nem volt lelkierőm felszállni a járműre. Miután hazaértem, segítettem a szüleimnek az ételünket előkészíteni. Beatris épp akkor futott be.

Láttam az arcán, hogy valami nem stimmel. Fehér bőre, most még fehérebb volt, mint eddig bármikor. Szőke haja az arcára tapadt, gondolom az izzadságtól. Kezét próbálta a teste mellett megfeszíteni, de nem sikerült neki, így az remegett, mint a nyárfalevél. A szüleinknek viszont ez nem tűnt fel.

-         Sziasztok! – erőltetett egy mosolyt az arcára. A mama gyorsan odaszaladt, és magához szorította. Nem mondta ki soha, de féltette. Engem nem féltettek, hisz abban a hitben éltek, hogy én vagyok a nagy, erős és okos testvér. Tévedtek.

Miután megterítettünk, mindenki helyet foglalt, én és Beatris pedig mély hallgatásba burkolóztunk, miközben a szüleink beszélgettek. Pontosabban én. Beatris csak úgy bombázta a szüleinket kérdésekkel. Én rászólta, hogy hagyja abba, de nem hagyta. Az édesapám készséggel válaszolt. Miután megvacsoráztunk, felmentünk a szobáinkba, miközben a szüleink mosogattak. Mielőtt beléptünk az ajtóinkon Beatris felé fordultam.

-         Beatris! Holnap a választási ünnepségen a szüleinkre kell, hogy gondolj, de magadra is gondolj jó? – kérdeztem tőle, mert ő is olyan elhagyatottnak látszott, mint én. Ő sem akart itt maradni.

-         Rendben. – mondta, majd bement az ajtaján, de hirtelen visszafordult. – Jó éjt Caleb! – majd magára csukta az ajtót, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal.

-          

~

A választó teremben vagyunk. A szüleim büszkén néznek rám, mikor lemegyek, hogy véremet, ő szerintük az Önfeláldozók tálába csöppentsem. Mikor leérek, a húsomba mélyesztem a kést, és az Önfeláldozók tégelye felé emelem. Én nem ide szeretném! Mondogatja egy hang a fejemben, de nem tudok irányítást adni a kezemnek, így a vérem mégis oda csöppen. Én nem ezt akartam. Művelt akartam lenni. Nagy üdvrivalgás, de a hangokat csak tompán érzékelem. Forog velem a világ. Hirtelen minden elsötétül, én pedig elveszítem az egyensúlyom. Hátraesek és beverem a fejem.

Reggel borsónyi gyomorral keltem. Rettegtem a mai naptól. Anyám nyugodt hangja ébresztett, de ezt nem tudtam figyelembe venni.

Miután nagy nehezen letuszkoltam a reggelimet, és túléltem a szüleim fojtogatónak tűnő öleléseit, Beatrissel elindultunk a buszunkhoz. Alig tudtam rendesen járni, annyira remegtek a lábaim. Viszont épp időben odaértünk a járműhöz. Mikor felszálltunk, gyors átadtam a helyem egy idősebb Önfeláldozónak. Mindig is egy részem Önfeláldozó marad. A busz megállt, és elkezdtünk leszállingózni róla. Mi Beatrissel az utolsók közt szálltunk le. Eddig nem volt problémám a tömeggel, de most alig vártam, hogy végre rendesen kaphassak levegőt. Bementünk a választási terembe, és leültünk, a nekünk kikészített székekre. Lassacskán a többi csoportbeli is megérkezett, de a Bátraktól senki. Gondolom megint felelőtlenül kiugrálnak abból a fránya vonatból. Valószínűleg igazam is lett, ugyanis nem úgy, mint a többi csoportbeli érkeztek meg a Bátrak. Nem kis csoportokban, hanem tömegesen egyszerre, hangosa, ricsajozva. Hát nekik semmi sem szent?

Elkezdődött az ünnepség, és szépen lassan szólították ki az embereket.

Önfeláldozó, Bátor, Művelt, Bátor, Önfeláldozó, Önfeláldozó, Önfeláldozó, Barátságos.

-         Caleb Prior! – üvöltötték a hangszórókból a nevemet, én pedig lassan kikecmeregtem a helyemről.

Lassan a tégelyekhez sétáltam, és megvágtam a kezem. A vér egyből előtört, nekem pedig megkellett feszítenem a kezem, hogy ne csöppenjen el a Műveltek tálkája felé menet útközben. Először az Önfeláldozóké felé tartottam.  Nem! Mielőtt lecseppent volna a vér, gyorsan a Műveltek tálja felé irányítottam a kézfejem. Bluggy! A Műveltek tiszta vize vöröslött a véremtől. Művelt vagyok.  A Műveltek tapsoltak, én pedig leültem az ő székeikre. A szüleimre tévedt a tekintetem, de ők szomorúan néztek rám, így elkaptam a tekintetem, inkább Beatrisre figyeltem. Ő is először az Önfeláldozók tálkája fölé emelte a kezét, de gyorsan elhúzta, méghozzá a Bátrakéhoz. Te jó ég! A vére lassan ráhullott a kövekre, amik ettől elkezdtek sisteregni. A Bátrakat választotta. Kérdőn néztem Beatrisre, de ő ugyan ezzel a tekintettel nézett vissza rám. Egyikünk se tudja elfogadni a másik döntését. Pazar!

Miután véget ért az ünnepség, a Műveltekkel elindultam a központjuk felé, és nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Művelt vagyok! A Műveltek kimentek az ajtón, majd kocsikba beszálltak. Engem karon ragadt egy lány, és egy fiú, és egy három személyes jármű felé tereltek.

-         Szia! Alexander vagy! – mondta mosolyogva a fiú, és a kezét közénk emelte. Esetlenül megráztam, majd beszálltunk a furgonba.

-         Én Caleb vagy. – mondom én is mosolyogva.

-         Rólam meg is feledkezel Alexander? – kérdezte ’durcásan’ a lány.

-         Ugyan már Veronica! Rólad lehetetlen elfeledkezni! – mondta nevetve, majd Veronica is elnevette magát.

-         Caleb, ő Veronica, a kishúgom. – mutatta be nevetve a húgát, aki barna göndör fürtjeit tekergette. Nem tűnnek testvéreknek. Alexander szőke, kék szemű világos bőrű. Veronica barna göndör hajú, fekete szemű, sötét bőrű. Viszont, az orruk egyforma.

-         Most hova megyünk? – tudakoltam a testvérpártól.

-         A Műveltek központjába. Egy vonat is jár arra, de nem akarunk a por nép Bátrakkal vegyülni, így inkább saját autókat használunk. – mondta nekem Alexander

-         Értem. Eredetileg is Műveltek voltatok? – kérdezem őket. – Nem láttalak titeket a Beavatási Ünnepségen.

-         Eredetileg én Bátor voltam, Alexander pedig Művelt volt. Azért lehetséges, hogy ő Művelt, én pedig Bátor voltam, mert a szüleim kitagadtak, amiért Műveltnek álltam, ezért Alexanderék befogadtak. Azért nem láthattál minket az ünnepségen, mert Jeanine megbízott minket egy munkával, és csak a végére értünk ide.

-         Jeanine is ott lesz? – kérdeztem, és éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd el verni.

Mi a fene? Izzadok, a szívem egy versenyló gyorsaságával száguld, a gyomrom borsószem méretű lett. Nem biztos, hogy a főnököm lesz. Vagy azért félek egyáltalán,  mert a főnököm lesz?

Prológus

A szobámban ülök, és folyamatosan arra gondolok, mi lesz a választási ünnepség után. Holnap után. Holnap után az egész életem megváltozik, és csak remélni merem, hogy a jó irányba. Itt hagyom az Önfeláldozó szüleimet, és a Műveltek csoportjához csatlakozom. Soha nem éreztem magamnak a tizenhat évemen keresztül a jelenlegi csoportom. Nem értem, miért ennyire maradiak, és földhözragadtak az itt élő emberek. A tükröket elrejtik, és ha egyszer belenézhetünk, akkor se több mint harminc másodpercre. Állítólag meglátjuk benne a hiúságot. A csoportnélkülieket folyamatosan ellátjuk, de ahogy segítünk nekik, a lelkivilágunk összeroppan, mikor meglátjuk, mekkora nyomorban élnek.

Hirtelen kopogtak, én pedig az ágyam alá söpörtem a könyveimet. Titkolom, hogy mennyi lexikonom, szótáram, és kódexem van. A szüleim, (mint bármi mást) ezt sem helyeselnék, ha megtudnák. Végtelen nagy tudásszomjjal rendelkezem, amit próbálok folyamatosan csitítani. Miután az összes könyvet elrejtettem, apám benyitott a szobámba. Ismét egy szürke vászon inget, és egy ugyan ilyen színű bőszárú nadrágot viselt. Minden csoportnak meg van a saját színe. Az Önfeláldozóké a szürke, a Bátraké a fekete, a Barátságosaké a piros, és a sárga, az Őszintéké a fekete és a fehér, és nem utolsó sorban a Művelteké a kék. A legutóbbiak állnak hozzám a legközelebb. Mindig is vágytam a hatalomra, és a Művelteknél ezt megszerezhetem. Holnap után. Ez a két szó vészjóslóan vízhangzott a fejemben.

-          Szervusz fiam! – köszönt apám, majd becsukta maga mögött az ajtót – Félsz? – kérdezte

-          Mitől kéne? – kérdeztem vissza. Nem szeretném neki bevallani, hogy halálosan rettegek a méréstől, és a beavatási naptól is

-          Nem kell aggódnod. Teljesen mindegy, hogy mi jön ki a vizsgán. Te dönthetsz majd a választási ünnepségen. – bólintottam - teljesen mind egy, hogy mit választasz holnap után, mi szeretni fogunk. – mondta halkan, majd kiment a szobámból, én pedig leroskadtam az ágyamra

A szívem azt diktálja, hogy a Műveltek tálába csöppentsem holnap a vérem, de az eszem azt, hogy ne adjam fel mindenem az ismeretlenért. Maradnom kellene a szüleimmel. De nem tudom megtenni.

Az ágyam alól előhalásztam egy kódexet, és olvastam. Mint minden este. Ha a Művelteket választom, akár izgalmassá is válhat az életem, de ha maradok az Önfeláldozóknál, akkor minden napom monoton lesz. Én ezt nem akarom!

-          Caleb drágám gyerek! Kész a vacsora! – kiáltotta fel anyám, én pedig kiléptem a szobám ajtaján, és lesétáltam a lépcsőn

Ahogy leértem, a szüleimet pillantottam meg elsőnek, majd a húgomat, Beatris-t. Odaszaladtam apám mögé, és kivettem a kezéből a tálat, amiben az ételünk volt. Leültünk, majd egy ima után néma csöndben megvacsoráztunk. Soha nem bántam, hogy a vacsorák ennyire némák, mert ilyenkor tudtam a legjobban gondolkodni. És amúgy se beszélhettem volna az asztalnál. Még a húgom se, a szabályok szerint. De ő szereti megszegni a szabályokat. Vacsora közben csak a szüleink beszélgetését hallgathattuk volna, de akkor is csak azt, hogy apám szidja a Művelteket. Soha sem értettem, mi velük a problémája. A Műveltek tökéletesek.

-          Caleb! Ugye emlékszel, hogy ma rajtad a sor a mosogatásnál? – kérdezte anyám mosolyogva

-          Persze anyám! – válaszoltam neki

Mindenki elment lefeküdni, de én még a tányérokat súroltam. Miután elmosogattam, felbaktattam a sötétben a lépcsőn, és beléptem a szobámba.

Aznap este úgy dőltem le aludni, hogy tisztában voltam azzal, hogy melyik csoportba szeretnék tartozni.

Már kora reggel kipattant a szemem az idegességtől. Attól, hogy este eltudtam dönteni alvás előtt, hogy melyik csoportot fogom választani, attól még a mai vizsgán eredményként más jöhet ki. Kopp kopp kopp hallottam az ajtómon át beszűrődő kopogást.

-          Tessék! – kiáltottam ki, majd édesanyám lépett be a szobába, odalépett az ágyamhoz, és homlokon csókolt, majd köszöntött.

-          Jó reggelt Drágám! Hogy aludtál? – kérdezte, és leült az ágyam szélére. Haja, mint mindig, most is egy tökéletes, de visszafogott kontyba volt felfogva. Az Önfeláldozók szürke szoknyája, és blézere volt rajta. Gyönyörű volt, attól, hogy próbálta elrejteni ezt az adottságát.

-          Hát… Nehezen. Nagyon izgulok a mai vizsga miatt. – mondtam, és ráemeltem a tekintetem, amit eddig anyám paplant simogató kezén pihentettem.

-          Nem kell aggódnod. Ez semmit sem dönt el. Holnap a teljes döntési jog a kezedben lesz. Te fogod majd eldönteni, hogy melyik csoportba szeretnél tartozni. – mondta, én pedig felfedeztem valami mást a szemében. Szerintem sejtette, hogy nem maradok ebben a csoportban, míg mikor apámmal beszéltem, az ő szemében a teljes bizonyosságot véltem felfedezni afelé, hogy az Önfeláldozók csoportjában fogok maradni.

-          Rendben. Köszönöm. – mondtam halkan, de mintha egy megafonba beszéltem volna, olyan hangosan hallatszódott a már - már néma szobában. Akkor anyám felállt, megigazította a szoknyáját, és kiment a szobámból.

Sok időbe telt, mire képes voltam rávenni magam, hogy elkezdjek öltözködni. A gondolataim mindig visszatereltek a holnapi választási ünnepségre. Mikor már sikerült felvennem a szürke ingem, és nadrágom, akkor édesanyám kiabált fel a konyhából, hogy menjek reggelizni. Akkor kinyitottam a szobám ajtaját, és halkan lesétáltam a lépcsőn. A csoportom úgy gondolja, hogy tilos hangosan lejönni a lépcsőn, ugyanis az a lent tartózkodók figyelmét rád terelné, és ez kínos lenne. Soha nem értettem a szabályaikat. Akarom mondani, szabályainkat. Még ide tartozom. Még egy napig.

-          Caleb! Siess! Mindjárt indulnotok kell! – rivall rám apám, mire én gyorsan leülök a székemre, és elkezdünk enni

Miután megettük a reggelinket, elindultunk az iskola felé. A buszúton a gyomrom folyamatosan kavargott, a térdeim remegtek, és a homlokomról patagzott az izzadság, mégis, mikor a húgom rám nézett, bíztatóan mosolyogtam neki. Ő nem omolhat úgy össze, mint én. Ő nem.

A következő eseményekre már egyáltalán nem figyeltem, ugyanis arra gondoltam, hogy el ne ájuljak véletlen. Valószínűleg, nem a Bátrak csoportja fog kijönni. A következő emlékképem, mikor már az ajtók előtt állunk, és én biztatóan rámosolygok Beatris-ra.

Belépünk az ajtón, és amit először pillantok meg, az a vizsgáztatóm. Egy fehér bőrű, körül-belül száznyolcvan centiméter magas, szőke hajú, borostás férfi ül egy műanyag széken. Bíztatóan rámosolygok, én pedig erőt veszek magamon az első lépés megtételére. Bemutatkozik, majd utasít arra, hogy üljek bele a székbe. Engedelmesen beleültem, és egy tűt szúrt a nyakamnál lévő egyik artériába. Hirtelen, egy üres szobában találtam magam.

A szobában mindenhol tükrök voltak, így több ezer példányban láthattam magam. Közelebb léptem az egyik tükörképemhez, és tüzetesen megvizsgáltam az arcom. Falfehér volt a bőröm, a szemem az idegességtől csillogott. A halántékomon két izzadságcsepp versenyzett, hogy ki ér le hamarabb az államhoz. Hirtelen egy férfi hangját hallottam.

- Válassz! – utasított, mire én automatikusan a hús felé nyúltam. Soha sem vonzott a harc, így a kést inkább békén hagytam.

Fogtam a húst a kezemben, és próbáltam kideríteni, vajon milyen állat halt meg azért, hogy én ezzel most kezdjek valamit. A hátam mögül egyszer csak őrületes morgást hallottam, mire egy száznyolcvan fokos fordulatot vettem. Mikor visszanyertem az egyensúlyom, egy kutyával találtam magam szemben. Pontosabban egy hím Rotweilerrel. Szemfogai felém meredeztek, a fülét kiegyenesítette, hogy minden apró neszt meghallhasson. Egyből letérdeltem, hogy a szemünk egy magasságban legyen, és felé dobtam a marhahúst. A kutya előszeretettel ráugrott, és elkezdte szétmarcangolni. Miután elpusztította rám nézett, és a szemei már barátságosan csillogtak. Majd hirtelen meghallottam egy kislány kiáltását.

Kuta! Kuta…!

A kislány elmosolyodott, majd elkezdett szaladni a fenevad felé. Én automatikusan elé ugrottam, mikor a bestia megpróbált rávetődni. A kutya eltűnt, és vele együtt a kislány is, én pedig felébredtem.