-
Szia! – köszöntöttem. Jeanine leült a pamlagra, majd
maga mellé invitált. A kávézóasztalra már rengeteg könyv ki volt készítve.
Leültem Jeanine mellé a kanapéra,
és egyből bele is kezdett. Rengeteg információt megtudtam a városunk
irányításáról, a Bátrak által biztosított katonaságunkról, a
Csoportnélküliekről. Miután minden információt elmondott, röpke másfél óra
alatt, áttértünk személyesebb témákra. Megtudtam, hogy eredetileg nem akarta a
városunk irányítója lenni, de a szülei kötelezték rá. Még mindig ebben a
posztban dolgozik, attól, hogy édesapja, és édesanyja is meghalt már. Mára már
teljesen elfogadta, hogy bármi rosszat csinál, a világunkat sodorhatja vele
bajba. Mesélt nekem arról, hogy az édesapám Művelt volt, de csoportot váltott,
és inkább az Önfeláldozókat választotta. A koráról mindig is hazudott, ugyanis
csak három évvel idősebb Jeaninenél. Mind a kettőnket örökbe fogadtak
Beatrisszel. Régen nagyon jóba volt
Jeanine apámmal, és mai napig nem érti, miért váltott csoportot. Végül, éjfél
körül elbúcsúztam Jeaninetől, és visszamentem a szobánkba. Túl sok információ
volt ez így egy napra. Mikor beléptem a szobánkba, a lámpát égve találtam, és
Alexanderék ott ültek a kanapén.
-
Azt hittük, hogy ott töltöd az éjszakát! – kacsintott
rám üdvözlésképpen Veronica
-
Csak beszélgettünk. – morogtam az orrom alatt. – Na, én
megyek aludni. Jó éjt! – köszöntem el tőlük gyorsan. Nem akartam a
képzelgéseiket hallgatni.
-
Jó éjt gavallér! – mondta Alexander nevetve, majd újra
belemélyedt az ölében tartott könyvébe
Beléptem a szobámba, és a
szekrényemhez léptem. Kék falak mindenhol, és fehér csempe. A szoba közepén
helyezkedik el az ágy, mellette mind a két oldalon egy – egy éjjeliszekrény,
rajtuk egy – egy váza, benne virág. Az ágy felett egy hatalmas ablak van, amit
sötétkék függönnyel lehet eltakarni. Gyorsan levettem a ruhám, és behúztam ezt
a függönyt. Befeküdtem az ágyba, és egyből el is nyomott az álom.
***
Az
elkövetkezendő napokban munkába állítottak minket. Jeanine mindig úgy
szervezte, hogy vele dolgozhassak. Ennek kimondottan örültem, ugyanis akkor még
nem mertem magamnak bevallani, de ma már tudom, hogy megkedveltem Jeaninet.
Tehát reggeltől estig ügyködtünk azon, hogy a városban minden a helyén legyen.
Egy nap, azonban Jeanine nem jött be dolgozni. Ő megteheti, hisz Ő a főnök. Nyugtattam magam. Ez így ment három
napig. Mikor visszatért, este magához hívatott. Már a jól megszokott útvonalon
mentem, mikor egyszer csak beleütköztem valakibe.
-
Figyeljél már a lábad elé! Hülye tudor! – szitkozódott,
majd kikerült és elsietett. Valószínűleg nem művelt volt, a megszólítás
alapján. Sajnos a sötéttől nem láthattam az arcát. Mikor végre odaértem Jeanine
szobájához, az ajtóban várt már.
-
Gyere gyorsan! Valamit el szeretnék mondani! – mondta,
majd beinvitált. A szokásos helyre leültünk, és a kezét hetykén a combjaira
ejtette, majd rám nézett, és belefogott a mondandójába. – Tehát. Azt sejtjük,
hogy az Önfeláldozók álszentek. Valójában a segélyeket nem a
Csoportnélkülieknek adják, hanem megtartják. Így, arra jutottam a Bátrak egyik
vezetőjével, hogy megszűntetjük az Önfeláldozók csoportját. – mondta Jeanine,
én pedig egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Hogy mi? – ezért, most
nagy szükségem van rád. Egyedül te tudod a tervet rajtam kívül a Műveltek
közül. Természetesen senkinek sem mondhatod el. Szükségem van rád, ugyanis ze
értesz az egyik legjobban a programozáshoz, és a szérumkészítéshez. Szükségem
van egy szérumra. Egy szérumra, amivel befolyásolni tudom az emberek
gondolkodását. Egy szérumra, amivel rávehetem az embereket, hogy öljenek. Segítesz ebben? – kérdezte
Jeanine, én pedig egy aprót bólintottam. Teljesen sokkos állapotba kerültem,
amit valószínűleg Jeanine nem vett észre. Miután mindent megbeszéltünk,
elbúcsúztam, és elindultam visszafelé a szobámba.
Mi a fene ütött
belém? Segítek a volt csoportomat leigázni? Már nem tehetek mást. Igent mondtam
Jeaninenek. Mikor visszaértem, bementem a szobámba, és ruhástól belezuhantam az
ágyamba. Nem. Vagyok. Normális. Kattogott folyamatosan az agyam. Miért segítek
én ebben? Mert nagy hatással van rám Jeanine. Gondolkodtam. Talán tényleg így
lesz a legjobb.
Reggel mikor
felkeltem, lecseréltem a tegnapi ruhám, amiben elaludtam, majd elvégeztem a
reggeli rutinom. Reggeli, közben hírolvasás, fogmosás, fogselymezés, indulás.
Ma is Jeaninenel dolgoztam, mint majdnem
minden nap. Segítettem neki létrehozni a szérumot, de előre tudtam, hogy ez
egy hosszú, és nehéz folyamat lesz. Tizenkét óra tájékában, feljött hozzám egy
Bátor őr, aki a főbejáratnál őrködött, és szólt, hogy keresnek. Ki kereshet?
Elindultam az őr után, le az udvarra. Mikor leértünk, egy Bátor katonát vettem
észre, aki nekünk háttal állt. Mikor megfordult, megpillantottam Beatris
ismerős vonásait. Annyira örülök, hogy itt van, de mivel figyelnek, ezért
vissza kell fognom magam. A haját egy egyszerű lófarokban fogta össze a tarkója
felett. A szeme eszelősen csillogott, és egy tetoválást láttam kikandikálni
fekete öltözéke alól. Vérbeli Bátor lett.
-
Beatris! – köszöntöttem, majd erősen magamhoz húztam –
Mit keresel itt? – kérdeztem, miután elengedett
-
Nem tartozok a Bátrakhoz. Soha sem leszek olyan, mint
ők. – panaszolta – Vissza akarok menni anyáékhoz! – jelentette ki
-
Nem mehetsz. Ezt már nem néznék el az Önfeláldozóknak.
– mondtam. Hogy gondolhat ilyenre? Nem mehet haza.
-
Kik? Miről beszélsz Caleb? – kérdezte összezavarodottan
-
A Műveltek. Állítólag az Önfeláldozók megcsapolják a
készleteinket. – válaszoltam, mire könnybe lábadt a szeme
-
És te hiszel nekik? Anyáékról beszélsz! A volt
csoportodról! – próbálta visszafogni a hangját, de nem igazán sikerült neki.
Mindenki minket nézett
-
Most jobb, ha elmész. – mondtam neki. Nem bírom nézni,
hogy akár igaza is lehet. Én Jeaninenek hiszek. Feltétel nélkül.
-
A csoport a család előtt igaz? – kérdezte, majd
letörölte a kicsorduló könnycseppjeit, és elviharzott.
Nincs igaza.
Ezzel győzködtem magam, miközben Jeaninehez tartottam. Nem is figyeltem, merre
megyek, mikor egyszer csak az ajtaja előtt álltam meg. Valamit még le kell
rendeznem. Bekopogtam, és vártam, hogy Jeanine ajtót nyisson.
-
Hát te mit keresel itt? – kérdezte, mihelyt
megpillantott az ajtajában. Még munkaidő van. Na, mindegy.
-
Hozzád jöttem. – mondtam egyszerűen. – elmondjam, vagy
ne mondjam? Még ki tudom magam vágni ebből a helyzetből. És mi van, ha ő nem
így érez?
-
Mit szeretnél? – kérdezte – Valamit a munkáddal
kapcsolatban?
-
Nem. Csak azt szeretném mondani, hogy… - kezdtem volna,
ám ekkor kopogtattak, Jeanine pedig a száját húzva kinyitotta
-
Oh Eric! Mit szeretnél? – kérdezte lepetten Jenine.
Mikor megpillantottam az ajtóban álló Bátort, rájöttem, semmi keresnivalóm itt.
Még nincs.
-
Én mentem! Sziasztok! – köszöntem, majd kimentem
Jeanine lakrészéből. Elegem van már abból, hogy hülyének nézzenek. Így
visszamentem dolgozni. A szérummal nagyon lassan haladok. Kimondottan nehéz
ilyet kikutyulni. Már vagy egy órája dolgoztam a mérgen, mikor Jeanine mögém
sétált.
-
Caleb! Miért rohantál el olyan gyorsan? – kérdezte,
majd lehajolt, hogy az arcunk egy szinten legyen. Mit ne mondjak, örülök, hogy
a Művelteknek ilyen kivágottak a ruháik.
-
Nem fontos. – válaszoltam szűkszavúan.
-
Biztos az. Na mi volt az? - kérdezte, de az utolsó
mondatot a fülembe súgta, amitől hideg borzongás járt át. Jeanine arca nagyon
közel volt az enyémhez, így, mit volt mit tenni, a számat a szájára
tapasztottam. Megnyugodtam, mikor nem lökte el, sokkal inkább ő is beszállt a
csókcsatába. Az ajkaink egybeforrtak, és folyamatosan ostromolták egymást.
Jeanine a hajamba túrt, miközben én a hátát simogattam.
-
Pont erről. – mondtam mosolyogva, mikor elválasztottuk
ajkainkat majd visszamosolygott.
Jeanine aznapra
felmentett a munka alól, és elmentünk a lakosztályára. Ott beszélgettünk, és
elég gyakran csókcsatáztunk. Este nála maradtunk, és kanapén, a mellkasomon
pihentetve a fejét elaludt, majd én is elszenderültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése